Metallurgiai és Öntészeti Intézet
|
Magyar
|
Az intézethez tartozó tanszékek
01_tablo_KOR2">
Az Alma Mater rövid története
Utolsó Módosítás: 2014 | 03 | 26 | Utolsó Szerkesztő: Harangi Zoltán

A Miskolci Egyetem története 1735-ig vezethető vissza a Selmecbányáról 1919-ben Sopronba, majd 1949-ben Miskolcra áttelepített bányászati és kohászati mérnökképzés révén.

1735-1764 k.k. Bergschule, Bányatisztképző Iskola

A 18. sz. elejére megváltoztak a bányászat és kohászat termelési feltételei, ami miatt a csak gyakorlati alapú képzés helyett elkerülhetetlenné vált a korszerű elméleti és gyakorlati szakismeretek iskolai rendszerű, központilag szabályozott átadásának bevezetése. Ezért a bécsi udvari kamara a Habsburg Birodalom bányászata-kohászata számára vezető műszaki, jogi és igazgatási szakemberek képzésére, a montanisztika tudományának és mesterségének elsajátítására Bányatisztképző Iskolát hozott létre az alsó-magyarországi bányaigazgatás központjában, Selmecbányán (németül Schemnitz, ma Szlovákia, Banská Štiavnica). Az udvar 1735. június 22-i leiratában szabályozta a tanintézet működését. Az oktatás nyelve – mint birodalmi intézményé – a német volt. A tanulmányi idő két esztendő volt, melyben az elsőt a „matematika” elnevezés alatt összefoglalt számtani-mértani és mérnöki ismeretek, a másodikat pedig a bányászat-kohászat akkori öt fő területének oktatása töltötte ki. Az első év anyagát a kor nagy polihisztora, Mikoviny Sámuel, az alsó-magyarországi bányavárosok bányamérnöke oktatta.

A tanintézet történeti jelentősége abban van, hogy ez a világon az első – alapításától kezdve máig is működő – bányászati-kohászati mérnökképző és egyben műszaki felsőoktatási intézmény.


1762-1846 k.k. Bergakademie, Bányászati Akadémia

A 18. sz. közepén rohamosan fejlődésnek indultak a bányászattal-kohászattal közvetlenül összefüggő természettudományok, amelynek következményeként új típusú bányászati-kohászati tanintézet fölállítása vált szükségessé. 1762. október 22-én az uralkodó, Mária Terézia aláírta az udvari kamara bizottságának jegyzőkönyvét az új tanintézet Selmecbányán történő megalapításáról.

Az oktatók kezdettől fogva szakterületük kiválóságai voltak. Az első tanszékre N.J. Jacquin-t nevezték ki, aki 1764. szeptember 1-jén megkezdte ásványtani, kémiai, elméleti kohászattani előadásait és laborgyakorlatait, majd a tanszék vezetését G. A. Scopoli vette át. 1765-től N. Poda a második professzúra tananyagaként matematikát, fizikát, mechanika-gépészetet oktatott. 1770-ben a „gyakorlati bányászat-kohászat” tanszékére Chr. T. Delius-t nevezték ki, akit 1772-ben J. T. Peithner követett. A képzési idő három év volt. Selmecbányán oktatták először a világon a kémiát a hallgatók öntevékeny labormunkájára alapozottan, melyet 1794-ben a párizsi École Polytechnique „selmeci módszerként” vett át. A franciák példáját követve a 19. század elején a módszer világszerte elterjedt az egyetemi és a műegyetemi képzésben.

Az 1770-et követő évtizedekben a selmeci akadémia a bányászati-kohászati tudományok egyik európai központja lett. A bányászati-kohászati képzésben már a kezdetektől jelen lévő erdészeti ismeteretek oktatását az 1808-ban létrehozott erdészeti tanintézet keretein belül fejlesztették tovább D. H. Wilckens kinevezésével.


1846-1867 k.k. Berg- und Forstakademie, Bányászati és Erdészeti Akadémia

Az akadémia új szervezeti és oktatási rendjét 1846. október 6-án szentesítette az uralkodó. Az akadémia szervezetileg elkülönült a selmeci főbányagrófi hivataltól. Lényeges változás volt, hogy az 1808-tól a főkamaragrófi hivatal intézményeként működő erdészeti tanintézetet is az akadémiához csatolták, mint annak önálló tanszékét. Ettől kezdve k.k. Berg- und Forstakademie lett az alma mater hivatalos neve. Az oktatásban alapvető módosítást jelentett, hogy az eddigi három elméleti évfolyamról négyre emelkedett a tanulmányi idő a bányász-kohász hallgatók részére, az erdészképzés időtartama pedig az addigi két évről háromra nőtt.

Az 1848-as magyar forradalom nemzeti törekvései miatt az ausztriai és a cseh-morvaországi hallgatók elhagyták Selmecet, és az osztrák kormányszervek számukra Leoben-ben és Příbram-ban szerveztek tanintézeteket. 1848/49-ben az akadémia a magyar vallás- és közoktatási minisztérium felügyelete alá került. A szabadságharcban – főleg a műszaki alakulatokban – számos akadémiai hallgató vett részt.

Az intézményben folyó oktatás és kutatás színvonalát mutatja, hogy a hazai műszaki-tudományos élet kiemelkedő alakjaiként a Selmecen végzett bánya-kohómérnökök és erdészek sora lett a magyar, illetve az osztrák tudományos akadémia tagjává: Pettkó János, Szentkirályi Zsigmond, Kováts Lajos, Szabó József, Hantken Miksa, Divald Adolf, Hauer Ferenc, Zsigmondy Vilmos, Böckh János, Péch Antal, Bedő Albert, Fuchs Vilmos, illetve Christian Doppler, Josef Russegger.


1867-1904 M.kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel a magyarországi bánya- és kohóipar s vele együtt a bányász-kohász felsőoktatás ismét a magyar állam irányítása alá került. A magyar oktatási nyelv 1868-72 közötti fokozatos bevezetésével egyidejűleg megkezdődött az oktatás gyökeres átszervezése is. Az akadémia szervezetileg teljesen különvált a bányaigazgatóságtól, s a tantestülete által választott igazgató vezetése alá került. Az egy évszázad óta egységes, ún. „bányász”-képzés négy szakra – bányászati, fémkohászati, vaskohászati és gépészeti-építészeti – vált szét. A szakosodással lehetőség nyílt a négyéves oktatási idő három évre csökkentésére. 1872-ben bevezették a kétéves üzemi gyakorlat utáni államvizsgát, és a végzettek nem végbizonyítványt, hanem szakképzettséget tanúsító oklevelet, diplomát kaptak.

A selmeci akadémia oktatói megteremtették a magyar bányászati, kohászati és erdészeti szaknyelv alapjait. Sorra jelentették meg a magyar nyelven megírt alapvető szakmunkákat, így Kerpely Antal vaskohászattanát, Herrmann Emil műszaki mechanikai műveit, Cséti Ottó bánya- és földméréstanát, Litschauer Lajos bányaműveléstanát, Faller Károly fémkohászattanát, Sóltz Vilmos, Farbaky István és Schenek István tanulmányait. Az erdészeti szakirodalom megteremtése Wagner Károly, Illés Nándor, Fekete Lajos, Sóltz Gyula, Sobó Jenő, Szécsi Zsigmond nevéhez fűződik.

A századfordulón átadták az új akadémiai főépületeket: 1892-ben az erdészeti, 1900-ban a bányászati tanulmányi „palotát”.


1904-1918 M.kir. Bányászati és Erdészeti Főiskola Selmecen

1904-ben az akadémia felvette a Bányászati és Erdészeti Főiskola nevet. Választott vezetőjét ezután rektori cím illette meg. Az oktatási idő háromról ismét négy évre emelkedett, és négy szakon – bányamérnöki, vaskohómérnöki, fémkohómérnöki és erdőmérnöki – folyt a képzés.

Tovább folytatódtak az építkezések: 1912-ben átadták a kémiai intézet impozáns épületét európai szinten berendezett kutató- és oktatási laboratóriumaival, 1913-ban pedig a hasonlóan korszerű technikai felszereltségű vaskohászati anyagvizsgáló laboratóriumot.

A nemzetközi szakmai-tudományos életben kiváló professzorok sora öregbítette a főiskola hírnevét: elsősorban Böckh Hugó, Vitális István, Tuzson János és Fekete Lajos akadémikusok nevét említhetjük.

Az idegen katonai megszállás veszélye miatt 1918 végén a pénzügyminisztérium rendeletére a főiskola megkezdte elköltözését Selmecbányáról.


1919-1934 A főiskola Sopronban

A főiskola Selmecről teljes tanári karával és hallgatóságával, valamint oktatási felszereléseivel, berendezéseivel, könyvtárával 1919 tavaszán Sopronba települt át. A hallgatóság 1921-ben a Sopron környéki harcokban, a terület hovatartozását eldöntő népszavazás előkészítésében és megszervezésében nagy érdemeket szerzett. Ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a város Magyarország területén maradhatott.

1922-ben az alma mater neve Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolára változott. Élén a főiskola tanácsa által választott rektor állt. 1931-ben kapta meg az intézmény a habilitációs – egyetemi doktori és a magántanári fokozat odaítélésére vonatkozó – jogot.

A korszak kiemelkedő tanáregyéniségei közül Zemplén Gézát, Vendel Miklóst, Finkey Józsefet és Proszt Jánost az MTA tagjainak sorába választották.


1934-1949 M.kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kara

Az 1934-es országos oktatási és tudományszervezési reform keretében a magyar országgyűlés megalkotta az 1934. évi X. törvénycikket a „Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” szervezéséről. Eszerint a József Műegyetem, a Budapesti Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara, az Állatorvosi Főiskola, valamint a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola egy egyetemi szervezetben egyesíttettek. Az ősi alma mater ezután, mint az öt egyetemi kar egyike, bánya-, kohó- és erdőmérnöki karként működött tovább Sopronban.

A műegyetemi keretek tartalmi változást is hoztak a képzésben: az 1935/36-os tanévtől kezdve új tantervet, kilencszemeszteres oktatási időt és egységes kohómérnöki képzést vezettek be.

A műegyetemi másfél évtized alatt váltak az Akadémia tagjává a következő professzorok: Romwalter Alfréd, Cotel Ernő, Papp Simon, Tárczy-Hornoch Antal, Verő József, Szádeczky-Kardoss Elemér.


1949-1990 Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolcon

1949. augusztus 19-én jelent meg az 1949. évi 23. törvény, amely rendelkezett a Nehézipari Műszaki Egyetem miskolci székhelyű alapításáról bánya-, kohómérnöki, valamint gépészmérnöki karral. A kohász tanszékek 1949-1953 között fokozatosan, a bányász tanszékek 1959-ben települtek át Sopronból Miskolcra. Így 1959 szeptemberére kialakult az új műszaki egyetem arculata. Az 1955-1959 között Sopronban működő Földmérőmérnöki Kar is szervezetileg a Nehézipari Műszaki Egyetemhez tartozott.

1956-ban az egyetem hallgatósága Sopronban és Miskolcon egyaránt jelentős szerepet vállalt a forradalom és szabadságharc eseményeiben.

Az egyetem 1969-ben, illetve 1970-ben két műszaki főiskolai karral, a dunaújvárosi Kohó- és Fémipari Főiskolai Karral, illetve a kazincbarcikai Vegyipari Automatizálási Főiskolai Karral bővült, majd – a kor igényeit követve – 1981-ben a jogtudományi, 1987-ben pedig a közgazdaságtudományi képzés is megindult, amelyek 1983-tól Állam és Jogtudományi Karként, illetve 1990-től Gazdaságtudományi Karként működnek.

Az egyetem professzorai közül a miskolci korszakban 17-en lettek a Magyar Tudományos Akadémia tagjai.


1990-től Miskolci Egyetem

Az oktatási-kutatási területek kibővülésével 1990-től az egyetem neve Miskolci Egyetemre változott. 1991-ben megalakult a Bölcsészeti intézet, amely 1997-től Bölcsészettudományi Karként működik. Az intézmény további bővülése felsőoktatási intézmények integrációjával valósult meg. 1997-ben a Liszt Ferenc Tanárképző Főiskola miskolci tagozatát, mint Bartók Béla Zeneművészeti Intézetet, 2000-ben a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolát, mint Comenius Tanítóképző Főiskolai Kart, 2001-ben pedig a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karának miskolci kihelyezett tagozatát, mint Egészségügyi Intézetet integrálták az egyetemhez, amely 2005-től Egészségügyi Főiskolai Karként működik. Ezzel a Miskolci Egyetem igazi Universitas-szá vált. 2012-ben a sárospataki Comenius Tanítóképző Kar kivált a Miskolci Egyetemből és az egri Eszterházy Károly Főiskola kara lett.

 

Visszatérés a Történelem menüponthoz.

 

Az Alma Mater rövid története
Miskolci Egyetem
Mûszaki Anyagtudományi Kar
Metallurgiai és Öntészeti Intézet
3515 Miskolc-Egyetemváros - B/1 III. emelet - Metallurgiai és Öntészeti Intézet, Miskolci Egyetem | Tel.: 46/565-122
E-mail: metont@uni-miskolc.hu
2017 © Metallurgiai és Öntészeti Intézet - Műszaki Anyagtudományi Kar - Miskolci Egyetem - Minden jog fenntartva, beleértve az itt megtalálható anyagok bármilyen típusú utóközlését.